Több mint hetven éve már, hogy a vajdasági magyarság kisebbségként él Jugoszláviában. Ebben az idõszakban nagy megpróbáltatásokon ment át és számbelileg megfogyatkozva, nemzeti öntudatában megcsorbítva, kétségek között vergõdve most a jövõt kémleli. Azt szeretné tudni, mit hoz neki a többpártrendszer, a szocializmus összeurópai bukása, s a demokratikus folyamatok, amelyek most már itt Szerbiában is visszafordíthatatlannak látszanak.

Egyelõre csak belsõ, csöndes helyzetelemzést és önvizsgálatot tartunk és önkéntelenül is azt kíséreljük meg meghatározni, milyen sors vár ránk az elkövetkezõ években és évtizedekben. Elfogódottan, közösségi megnyilvánulásoktól való megfosztottságunkban, ami most már negyvenöt éve tart, egyelõre csak nehezen szokunk rá a közös gondolkodásra, bajaink, érdekeink felemelkedettebb szemléletére. Küszködünk a szavakkal is, látjuk, hogy ha közösségi életet akarunk saját körünkben kifejleszteni, meg kell tanulnunk azt, amit eddig nem tehettünk: közös ügyeinkrõl felelõsségteljesen, de a kisebbségi tudattól megszabadulva beszélni és demokratikus módszerekkel közös álláspontokat kialakítani.

A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége épp ezeknek a célkitûzéseknek akar politikai keretet adni, méghozzá úgy, hogy tevékenységével feltárja, kifejezi és természetesen képviseli is a vajdasági magyarság kollektív érdekeit. Újabb keletû elképzelés az, hogy a VMDK vagy a belõle kifejlesztett kisebbségi önkormányzati szerv alkalmas lenne az állam által ráruházott funkciók elvégzésére elsõsorban a mûvelõdés, az oktatás és a tájékoztatás terén.

Ha egészében vizsgáljuk az elmúlt több mint hetven éves idõszakot, azt tapasztaljuk, hogy egészen 1961-ig a magyarság létszáma nem gyarapodott, de sikerült megõrizni azt az állagot, amellyel az impériumváltás után megkezdte kisebbségi életét. Hatvanegy után drasztikusan csökken a magyarság lélekszáma és jószerével nincs minden oldalól tárgyilagosan megvilágított tudományos magyarázat arra, honnan ez a csökkenés. Így nem marad más hátra, mint találgatni, s ha lehet, a hiányos adatokra alapozva megközelíteni az igazságot.

A két háború közti idõszakról el kell mondani, hogy a királyi önkény bizony nem bánt keztyûs kézzel a kisebbségekkel, különösen a magyarokkal nem, hiszen bennük az újonnan megállapított országhatárok megõrzése szempontjából egyenesen ellenséget látott, mégsem rombolta le a kisebbségi kollektivitásra jellemzõ belsõ tagoltságot, a kollektív tudat által létrehozott és fenntartott legkülönfélébb intézményeket. Természetesen ebben az idõszakban is voltak hullámzások és különösen az oktatás tekintetében voltak sanyarú évek, s megtörtént az is, hogy a politikai képviseletet ellátó magyar pártot egyszerûen betiltották, de már a felületes visszapillantás is elég ahhoz, hogy lássuk, a jelenlegihez viszonyítva mennyivel gazdagabb volt a magyarság közösségi élete. A legkülönfélébb egyesületek és a vallási élet közös élményei járultak talán hozzá ahhoz, hogy a közösségi szellem nagyrészt a magyar sajtó közvetítésével ebben az idõszakban mégiscsak fennmaradt.

Ezt az idõszakot, amelyben a demokrácia, a többpártrendszer bizonyos alapvetõ elõnyeit felhasználva a kemény represszív intézkedések ellenére a magyarság egyszerû fennmaradását önerejébõl mégiscsak biztosítani tudta, a háborús évek után a kommunista diktatúra elsõ éveiben nem követi rögtön az általános leépülés idõszaka. Részben azért, mert az óriási társadalmi változások a magyarság tömegeit még nem érintették, részben pedig azért, mert az új kommunista hatalom kezdetben nem rombolta le a kollektív tudat ápolására alkalmas intézményeket, mint amilyenek például a magyar mûvelõdési egyesületek voltak, a szocialista építés elsõ évtizede még nem hozott olyan rombolást, ami a magyarság állagának megõrzését is lehetetlenné tette volna.

A statisztikai adatokat szemlélve a magyar nemzeti kisebbség nagy bajai az ötvenes évek második felében kezdõdtek és hatvanegytõl kezdve rohamosan romlott a helyzet. Sajnos azok az ideológiai béklyók, amelyek különösen 1963-tól, az integrális önigazgatást rögzítõ alkotmány meghozatalától váltak különösen súlyossá, legrombolóbb hatást éppen a közösségi tudatot támogató, addig meglevõ intézmények felszámolása útján fejtették ki. Ebben az idõben vált nacionalista-gyanússá az, aki például nem helyeselte a magyar iskolák helyett a területi iskolák bevezetését, vagy aki visszakívánta az egynyelvû mûvelõdési egyesületeket. Ez az az idõszak, amelyben a testvériség-egység és a szocialista fejlõdés fedõnév alatt voltaképpen a legmélyebben ható elnemzetietlenítõ politika érvényesült. S történt ez szinte akadályoztatás nélkül, hiszen aki ellentmondott, könnyen népellenséggé vált.

Az elnemzetietlenítés mechanizmusa ideológiai köntösbe bújtatva viszonylag egyszerûen hatott. A párt vezetõ szerepe természetesen kiterjedt a kisebbségi kérdésre is. Mivel a pártprogram nemzeti egyenjogúságot hirdet, s mivel a pártnak a társadalom egészében vezetõ szerepe van, õ határozza meg, melyek azok a nemzetiségi-kisebbségi jogok, amelyek érvényesítése megfelel a társadalmi szükségleteknek. A döntéshozatali mechanizmus struktúrájából kifolyólag e jogok megvalósítása is a párt érdekeinek megfelelõen történt. Kell-e csodálkozni azon, hogy ilyen körülmények között a kisebbségi jogok megvalósításának minõsítését is a párt végezte el, függetlenül a valós helyzettõl. Mivel a kisebbségi vélemény az ideológiától átszõtt politikai életben nem kaphatott polgárjogot, mi sem természetesebb, mint hogy egy nemzeti kisebbség kollektívan megalkotott véleményére egyszerûen nem volt szükség. Sõt, mivel az bizonyára nem lett volna olyan kedvezõ, mint a hivatalos állápont, a hatalom mindent megtett, hogy megalkotására ne is legyen intézményes lehetõség. Ebben az idõszakban született meg a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos leghamisabb ideológiai tézis a vertikális szervezõdés veszélyeirõl.

A szocialista önigazgatás politikai rendszerének bevezetése és az integrális önigazgatás teljes rendszerének kidolgozása, ami az 1974-es alkotmány alapján történt meg, a vajdasági magyarság asszimilációja szempontjából katasztrofális következményekkel járt. Ez az idõszak Vajdaságban az államiság illúzióját kergetõ vezetõség dogmatikus hatalomféltése és az önigazgatással járó atomizálódás folyamán a magyarság nemzeti tudatának szinte teljes visszaszorítását hozta. Ebben az idõszakban kapott börtönbüntetést az, aki ki merte jelenteni, hogy Magyarországot anyaországnak tartja, s állandó politikai, de rendõri zaklatás is jutott osztályrészül azoknak, akik nem elégedtek meg a külsõségekkel, hanem utána akartak nézni, mi az oka a nemzeti azonosságtudat elcsökevényesedésének, vagy a magyar tagozatok fogyásának mind az általános, mind pedig a középiskolákban. Ez a vezetés teljes egészében szemet hunyt a vajdasági magyarság vésztjósló demográfiai mutatói felett. Ez a vezetõség volt az, amelynek magyar legfelelõsebbjei csaknem húsz évi hallgatásra kárhoztatták az egyetlen tudományos érdeklõdésû magyar demográfust. Ez a vezetõség volt az, amely nemcsak hogy rábólintott, de szorgalmazta a szakirányú oktatás bevezetését, jóllehet tudván tudta, hogy az az amúgy is lebomlóban levõ magyarnyelvû oktatást a középiskolák többségében teljességgel esetlegessé teszi. Sajnos nem akadt olyan magyar tudós, aki ebben az idõszakban felemelte volna szavát, vagy tudományosan bebizonyította volna azt, amit mindenki látott: hogy az ideológiai terhektõl roskadozó oktatási rendszer a magyarság szempontjából a gyorsuló asszimilációs folyamatok egyik fõ kiváltó oka. Rajtunk áll, és a fiatal kutatókon, hogy az 1988-ban lezárult idõszakról objektív, tudományos adatokkal is alátámasztott elemzést készítsünk. Mert egyszer úgyis meg kell mondani, fel kell tárni, mi volt az, ami alól a kommunista rendszer miatt nem lehetett kibújni, s mi az, amit valaki még afféle ráadásként, személyi karrierjének érdekében hozzátett a vajdasági magyarság azonosságtudatát romboló folyamatokhoz.

Az 1988-ban bekövetkezett vajdasági politikai földindulás alapjában számolta fel a korábbi autonómia-modellt. Most már több mint két év áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy minõsíthessük az új politikai irányvonal hatását a nemzeti kisebbségek helyzetére. Pozitív, hogy az októberi fordulat után lehetségessé vált a legsúlyosabb kisebbségi témák megvitatása, nyilvános taglalása. Nem sokkal a fordulat után szóba került az addig ideológiailag és politikailag megbélyegzett vertikális szervezõdés kérdése. S végül valamivel több mint egy évvel a fordulat után lehetségessé vált a VMDK megalakítására irányuló kezdeményezés. Pozitívnak mondható, hogy a kezdetektõl a mai napig állami szervek intézkedéseikkel vagy más módon nem akadályozták a VMDK szervezõdési folyamatait. Azt, hogy nem segítettek, soha nem is kifogásoltuk.

A fent említetteken kívül sajnos a hatalom csaknem minden megmozdulása a kommunista módszerek és beidegzõdések továbbélésérõl tanúskodik. Már maga a tény, hogy akkor, amikor az egész autonomista politikai modellt elvetette, az új vezetés teljesen indokolatlanul és jó adag hozzá nem értéssel dícséri a régi vajdasági vezetés nemzetiségi politikájat. Ahelyett, hogy megkísérelte volna számbavenni és politikailag is értékelni a VMDK ezzel kapcsolatos javaslatait, az új szerb vezetés egymás után tett olyan lépéseket, amelyek ahelyett, hogy gyógyírt hoztak volna a sebekre, inkább indokolt és mélységes felháborodást keltettek a vajdasági magyarság soraiban. Jóllehet a szerb vezetõség kezdettõl fogva hangsúlyozza, hogy nem kívánja csökkenteni a kisebbségek jogait, eddig még nem vette figyelembe a VMDK érvelését és mindeddig nem került sor igazi dialógusra.

A VMDK ebben a pillanatban nyitott kérdésnek tekinti a kisebbségi jogok egészét. Nem tartjuk megfelelõnek azokat a lépéseket, amelyeket a szerb vezetés tett 1988-tól errefelé és indokolatlanul általánosnak és semmitmondónak tartjuk azt, amit a kommunisták utódpártja a kisebbségek iránti viszonnyal kapcsolatban a programjába iktatott. Mindaddig, amíg nem kerül sor az érdemleges állásfoglalásra mondjuk a személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat, a magyar iskolák, a magyarságkutató intézet vagy a hírközlõ szervek alapítói jogának kérdésében, sem a hatalommal, sem pedig az uralkodó szocialista párttal fennálló viszonyunkat nem mondhatjuk kielégítõnek. Ugyanez vonatkozik a többi demokratikus irányultságú pártra is. Kivételt képez a Demokrata Párt, valamint a Reformerõk Szövetsége. Amennyiben a Demokrata Párt mai kongresszusán helyet kap a programban a kisebbségek kollektív jogait és kulturális autonómiáját, valamint a Vajdaság területi autonómiáját szorgalmazó állásfoglalás, ezzel megteremtõdnek a feltételek a tényleges együttmûködésre. A Reformerõk Szövetségének politikai programját még nem ismerjük. Ha olyan haladó elvekre épül az is, mint a gazdasági program, akkor itt is jó esélyek mutatkoznak a közös fellépésre.

Néhányan a VMDK vezetõségébõl tárgyalásokat folytattunk annak a három pártkezdeménynek a tagjaival is, amelyeket a közvélemény autonomistának könyvel el. Tõlük is a világos kisebbségi politikát kérjük számon. Paradoxonként hat, mégis igaz: azzal, hogy lényegében jónak tartják a régebbi vezetõség nemzetiségi politikáját, valójában felsorakoznak az új szerb vezetés mellé. További megbeszélésekre ezekkel a csopoprtosulásokkal csak akkor kerülhet sor, ha sikerül magukat bejegyeztetni a köztársasági párttörvény értelmében is.

A pártokkal való kapcsolatokra elöljáróban azért tértem ki, mert az elmondottakból is kitûnik, hogy az irántunk érdeklõdõ pártok jólszervezett, befolyásos politikai szervezetnek látják a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét. Nem véletlenül van ez így. Természetesen fontos az is, hogy szervezetileg talpraálltunk és nem maradunk le a pártok vetélkedésében. Még fontosabb azonban, hogy a legutóbbi referendumon megmutatkozott, hogy a vajdasági magyarság hisz nekünk és támogat bennünket. Ez az egyöntetûség, a máris megmutatkozó közösségi szellem az, ami politikai szubjektumként is érdekessé teszi nemcsak közösségünket, hanem az egész vajdasági magyarságot. Ez jó, mert tudnunk kell mindannyiunknak: bennünket csak akkor vesznek komolyan az új szerb alkotmány nyomán kialakuló politikai porondon, ha világosan és demokratikus módszerekkel élve, de következetesen, megalkuvás nélkül tudjuk kinyilvánítani követeléseinket, s ha magunk is képesek leszünk megoldásokat javasolni. Erre van szükségünk, ha továbbra is meg akarjuk tartani a vajdasági magyarság bizalmát.

Tisztelt jelenlevõk!

Ma nagy munka vár ránk. Közös erõvel kell megfogalmaznunk azt, amit ebben a politikai helyzetben a magyarság közös, kollektív érdekeinek vélünk. Új körülmények között, politikai ellenfelektõl fenyegetve kell tevékenykednunk, s nem bízhatunk másban, mint a demokrácia térhódításában és saját demokratikus módszereink erejében. Meg persze a vajdasági magyarok támogatásában, ha közösségi céljainknak megfelelõen cselekszünk. Reméljük, ez elég lesz a sikerhez, hiszen hetven év óta elõször mondhatjuk el, hogy a nagyhatalmak érdeke valahol egybeesik a mi nemzeti kisebbségünk érdekeivel. Nekik is fontos a demokrácia, mert különben nincs piacgzdálkodás, sem pedig terjeszkedési lehetõség. Hogy nekünk miért van szükség demokráciára, azt bizonyára nem kell bõvebben ecsetelni. Van tehát értelme annak, hogy politikai közösségként megnyilatkozzunk és ehhez megvannak a külsõ feltételek is. Minden, vagy majdnem minden tõlünk függ. S ez talán épp így jó.